Szerző: Ian McEwan
Cím:Szombat (Saturday)
Fordító: Lukács Laura
Kiadó: Ulpius-ház Kiadó
Oldalak száma: 384

Spoilermentes kritika!

Bevallom, sokáig közömbös voltam a regény iránt. Mivel nem olvastam McEwan előző regényét, a Vágy és vezeklést (bár már évek óta ott várakozik a polcomon), így ez a kötet sem izgatott annyira, főleg, miután elolvastam a tartalmat. Aztán mikor pár hónappal korábban recenziós példányokért mentem az Ulpiushoz, az egyik munkatársuk ajánlotta, mondván, hogy a fülszöveg ellenére igenis remek regény. És igaza lett.

A kötet főhőse Henry Perowne, egy londoni idegsebész, aki egy szombat hajnalban álmatlanságtól szenvedve járkál a házában, mikor egyszer csak meglát egy zuhanó repülőgépet. A roncsok látvány még sokáig az emlékezetében él, de nem tud sokáig gondolkodni rajta, hiszen sok dolga van: ezen a napon tér haza lánya, Daisy, aki külföldi egyetemen folytatta a tanulmányait. Így Henry feladata, hogy bevásároljon a vacsorára, de mindeközben fia zenekari próbáján is részt kell vennie, tovább játszani megy legjobb barátjával, meglátogatja beteg édesanyját, ráadásul, ha ez nem lenne elég, összeütközik egy férfival az utcán. Egyszóval egy látszólag teljesen átlagos szombati napot nézhetünk végig, de mivel a világban semmi sem fekete és fehér, így kis idő múlva rájövünk, hogy nem is annyira átlagos ez a szombat.

Mindig aggódva kezdek neki egy-egy recenziós kötetnek, mert félek, hogy mit írok róla, ha nem fog tetszeni. Mert bár a kiadók nem követelik meg, hogy csak jót írjunk kiadványaikról, de mégis benne van az emberben, hogy nem kellene lejáratni a könyvet, ha már felkérték. Eddig szerencsére ilyen nem fordult még elő velem, de ennél a kötetnél kezdetben megijedtem. Megijedtem, mert a regény első 40-50 oldala abszolút nem tetszett. (Szerencse, hogy minden könyvet, amit elkezdek, végigolvasok.)

A történet eleje nekem túlságosan lassú, vontatott volt, ezenkívül mikor az író körülbelül 10 oldalon keresztül írt a kórház működéséről, illetve a műtétekről, a falat kapartam idegességemben. Szerencsére aztán kezdett beindulni a történet, az utolsó 100-120 oldal pedig maga volt a tökély. (Igen, ha valaki látott egy magas fiatalembert az utcán menve Szombatot olvasni Pesten, az én voltam, ugyanis annyira megragadott a regény hangulata, hogy nem tudtam abbahagyni az olvasást.)

Nem nagyon szeretnék spoilerezni, így próbálok úgy fogalmazni a következő bekezdésben, hogy aki nem olvasta, annak ne lőjem le a poént: a regény negyedik részében betoppanó váratlan látogatók megjelenésére számítani lehetett, inkább az volt számomra meglepő, hogy amikor a Perowne-család helyzete megoldódik, a regényből még hátra van több mint 70 oldal, így nem tudtam elképzelni, hogy mi fog lejátszódni abban a részben. Szerencsére az író zseniálisan megoldotta, és azokat a jeleneteket tényleg végig lehetett izgulni, hogy mi fog történni a szereplőkkel.

Már szóltam a történet elejének vontatottságáról, illetve a befejezés zsenialitásáról, azonban egy negatívumot még meg kell említenem. Engem zavart, hogy a regény ennyire "Angliának íródott". Értem ezalatt azt, hogy végig beszélgetnek nagy jazz-zenészekről a szereplők, vagy nagy angol költőkről, akikről - habár ez lehet, az én szegénységi bizonyítványom - én még hírből sem hallottam. Az viszont, mikor Henry a lányával a háborúról vitatkozik, vagy amikor Daisy könyveket küld az apjának olvasásra, különösen tetszett (igen, azokat a részeket értettem:-) ).

A borítóról nem tudok mit mondani, szerintem nem annyira figyelemfelkeltő, pontos jelentéstartalmat sem tudok hozzápárosítani, de az biztos, hogy a regény hangulatához illik ez a letisztult egyszerűség. A fordítás viszont nagyon tetszett, dicséret Lukács Laurának, hogy át tudta rágni magát az orvosi szakkifejezéseken.

Értékelés: 10/8

A könyvet köszönöm az Ulpius-ház Kiadónak!

2010. nov. 11. - Chris
Címkék: Ian McEwan, Olvastam 2010 ben, Ulpius ház Kiadó Kategóriák: Könyvkritikák, Ulpius-ház
Még nincsenek kommentek